Ez a mondás járta a 16. századi zenészek körében.

A művész Brassóból indult el, hogy játékával, kompozícióival hatalmasságokat gyönyörködtessen. Szapolyai Jánostól nemességet, a lengyel királytól sok pénzt, János Zsigmondtól erdélyi földbirtokot kapott.

Mi volt mégis nyomasztó ebben a sikeresnek tűnő sorsban? Az, hogy a muzsikust szolgának tartották. E sodró lendületű, költői nyelvezetű regény tulajdonképpen egyetlen levél: Bakfark arra kéri Báthori Istvánt, az új fejedelmet, hogy elődje birtokadományát ne vegye vissza. Visszaveheti? Igen, mert a lantos meggondolatlanul Bekes Gáspárt, Báthori ellenlábasát támogatta egy politikai játszmában. Az idős Bakfark érvelésként sorra veszi életútjának elágazásait. Birtokos nemesként végre megszabadulhatna a szolgalétből. De akkor kiknek muzsikál? Hagyjon fel élete missziójával? A Reneszánsz Évében és Bakfark születésének fél ezredik évfordulóján különösen időszerű megidézni a függetlenségre törekvő s közben a megélhetésért alkura is hajló művészt, az európai zenekultúra mindmáig megbecsült, népszerű alakját.