A mai értelemben vett hangszeres virtuozitás első, soha utol nem ért mestere Genovában született. 1793-ban, kilencéves korában Paganini már nyilvánosság előtt is fellépett. 1797-ben indult első hangversenykörútjára, 1801-ben azonban visszavonult a szerepléstől, mert beleszeretett egy előkelő hölgybe. Az idill 1804-ig tartott, ekkor visszatért Genovába, ahol komoly munkába kezdett: gyakorolt és komponált. A következő évben Napóleon húga kinevezte piombói udvari karmesterévé. 1828-ban mutatkozott be Bécsben, kápráztató sikerrel, majd bejárta Ausztriát, Csehországot, Lengyelországot, Bajorországot, Poroszországot; 1831-ben Párizsban vendégszerepelt óriási feltűnést keltve, innen Londonba vitt útja, majd Skóciában és Írországban adott hangversenyeket. Visszafelé ismét megállt Párizsban, ahol Berlioznak megbízást adott, írjon valamit Stradivari-féle brácsája számára: ennek a megbízásnak eredményeképpen keletkezett a Harold-szimfónia (amelyet egyébként maga Paganini sohasem játszott). 1834-ben visszatért Olaszországba: élete utolsó éveiben élvezhette mindazt a vagyont és világhírt, amit mozgalmas pályája során szerzett. Ötvenhét éves korában Nizzában hunyt el. Műveinek értéke nagyrészt abból fakad, hogy azokat Paganini maga játszotta, és a maga „boszorkányos”, „sátáni” hegedűtechnikájára méretezte. Ennek az előadásmódnak igazi varázsa a leírt kottából nem könnyen elevenedik meg, és középszerű hegedűs hiába is próbálkozik felidézésével.