Liszt posztumusz Esz-dúr zongoraversenye ismeretlen volt 1989-ig, a partitúra első kiadásának megjelenéséig. A De profundis felfedezése után nem sokkal ugyancsak revelációként hatott, amikor kiderült, hogy a jól ismert Esz-dúr és A-dúr zongoraverseny mellett Liszt egy további versenyművet is komponált, amelynek szerzői kézirata három részre bontva, három különböző archívumban található. Mindkét hagyatékból előkerült művet Jay Rosenblatt, amerikai Liszt-kutató fedezte fel és rekonstruálta a kéziratok alapján. Az autográf tanulmányozása után megállapítható volt, hogy az Esz-dúr posztumusz zongoraverseny 1839-ben keletkezett, és azt Liszt az ugyanabban az évben kezdődő első koncertkörútjára szánta, de végül sohasem játszotta ╩ az Esz-dúr és az A-dúr zongoraverseny ekkori változataihoz hasonlóan.

Liszt három fiatalkori zongoradarabjának (Huit variations op. 1, Allegro di bravura, op. 4[a], és Rondo di bravura, op. 4[b]) heterogén elemeiből komponált többtételes, de szünet nélkül játszandó érett versenyművet. A versenymű egésze elemezhető egyetlen szonátaformájú tételként is, két hangnemben (esz-mollban és Gesz-dúrban) lévő expozícióval, kidolgozási résszel és rekapitulációval, amely szakaszok ugyanakkor az egyes tételeknek is megfelelnek. Ez a “kétfunkciós formának” vagy “kétdimenziós szonátaformának” nevezett duális konstrukciós elv az, amelyet Liszt lényegében már 1835╩36-ban a De profundisban, valamint 1839-ben, a három versenyműben is alkalmaz. Így ezeket a műveket tekinthetjük e liszti koncepció első érett megvalósításának.